A hideg albergueben gyorsan öltözik az ember reggel, de a puha ágyból és meleg szobából már nem volt olyan könnyű elindulni. Azért sikerült, és elindultunk meghódítani a két hegyet Bilbao felé. Kicsit csepergett, majd elállt, aztán újra csepergett, de ez már nagyon szép idő volt nekünk. Az út kicsit sáros, de jól járható volt, így 1,5 óra múlva már egy szép parkból tekintettünk le a hosszan elterülő városra. Az úton találkoztunk amerikai zarándoktársunkkal, aki kizárólag szállodákban szállt meg, így nem fázott esténként, a ruhái mindig megszáradtak, és nem utolsó sorban sokkal kisebb zsákkal volt úton, hiszen sem hálózsákot, sem törölközőt, sem egy csomó pipere holmit nem kellett cipelnie. Viszont az utat mindig derekasan megcsinálta sáron, pocsolyákon keresztül. Vannak olyanok, akik a kellemetlen szakaszokat átbuszozzák, ilyen volt valószínűleg a Bolibarban csatlakozó francia hölgy is, aki sokkal utánunk indult minden reggel, és akivel soha nem találkoztunk az úton, viszont gyakran előttünk ért a szállásokra és feltűnően jól képben volt a buszok menetrendjét illetően. De hát ez mindenkinek a saját útja, úgy járja, vagy nem járja, ahogy gondolja, semmi sincs előírva, csak az utolsó 100 km-t nézik Compostellaban, amikor az oklevelet kiadják a teljesítésről, ott kell minimum 2 pecsétet begyűjteni. Csalni persze itt is lehet, ezt az utolsó 100 km-t is meg lehet tenni busszal, de ezt már mindenkinek a lelkiismeretére bízzák. A hegycsúcsról mindig lefelé vezet az út, itt Bilbaoban nem is akármilyen meredeken. Húsvét vasárnap volt, a külvárosi részen embert alig láttunk, mintha lakatlan lett volna a város. A belváros közelében azonban felpezsdült az élet, Húsvét volt, a katedrálisban, ahol meg akartunk pihenni, gyűlt a tömeg a misére, el is jöttünk, mert szinte kinéztek a nagy zsákjainkkal, annyira sokan voltak. A szomszédos utcában hangos zajos társulat tartott előadást futurisztikus 3 kerekű 2 méter környéki magasságú tricikliken, minden felvonást más utcában játszva, a tömeg meg követte őket utcáról utcára, a kutyák hangos ugatással járulva hozzá a ricsajhoz. Némi csodálkozás és fotózás után folytattuk utunkat a város másik felén lévő Guggenheim múzeumba. Közben még betértünk egy bisztróba egy menta teára és saját szendvics majszolásra. Egy rendőr kiderítette közben nekünk, hogy a múzeum aznap nyitva volt, így nem jártunk pórul. A múzeum folyó parton álló monumentális, bizonyos szögből hajóra emlékeztető épülete számunkra sokkal izgalmasabbnak bizonyult, mint maga a tartalom. A belépőjegy nem olcsó, 11 euró/fő. A nem kis zsàkjainkat gondos átvilágítás után a csomagmegőrzőben hagyva kezdtünk neki a belülről is óriási és izgalmas múzeum felfedezésének. A csak modern műalkotásokat tartalmazó termeket járva rám többször is rám tört a nevetés, sajnálom, de nekem ezeket a drótszobrokat, fejjel lefelé lógó embereket hatalmas péniszekkel nyolcszor pont ugyanúgy, csak más színnel és persze más cím alatt ábrázoló festményeket, a szerintem valamelyik zárt osztályon készült videó alkotásokat szemlélve legkevésbé a művészet kifejezés jut eszembe, és velem együtt mások szája szélén is bujkált a mosoly a műremekek szemlélése során. No de valamiért ezek az alkotások mégiscsak ebben a remek épületben vannak kiállítva és tízezrek fizetik ki a belépőt évente velünk együtt. Mikor már eleget nevettünk és bejártuk az izgalmas épület minden szegét-zugát elkértük csomagjainkat, hogy induljunk tovább. A csomagmegőrzőben az egyik smasszer alkatú hölgy kedvesen mosolyogva fel akarta rakni a zsákomat a pultra, de amikor meglendítette a hátizsákot, akkor kicsit kidülledt a szeme és megtörni látszott a mozdulat íve, de azért nem hátrált meg, és hősiesen a pultra lendítette azt. A másik zsákot azért inkább kitolták a pult elé a molnár kocsin, amin tárolták, hogy kínlódjunk vele mi, elvégre a miénk. Elismerő tekintettel néztek utánunk, ahogy távoztunk. Tervünk az volt, hogy legalább 10 km-t megyünk még Bilbeotól és ott választunk a számos szálláslehetőség közül, de én már a múzeum óriási kerek ülőkéin is legszívesebben leheveredtem volna aludni, valami bujkált bennem, fájt a torkom is,  ezért úgy döntöttünk, hogy a városban keresünk szállást és kialusszuk magunkat. A Camino út mentén kifelé a város szélén meg is találtuk az angol útleírásunk által javasolt youth hostel hatalmas sárga, irodaépületszerű tömbjét. Zarándokigazolványunkat felmutatva 17 euróért kaptunk reggelivel együtt szállást egy kétágyas szobában, ami korrekt ajánlat volt. A zord külső kellemes, tiszta, modern belsőt takart hatalmas közösségi terekkel. Fürdő és wc a folyosón volt, de igényes és tiszta. Én azonnal elájultam a fűtött szobában, mert már így is elmúlt 16 óra és reggel 9 óta voltunk úton a nem igazán könnyű zsákokkal a hátunkon. 20 órától volt vacsora a hatalmas üvegfalú étkező helyiségben, lábunk alatt parázslott Bilbao. A vacsora után jóllakott csecsemőként azonnal visszafeküdtem, és mozdulatlanul aludtam másnap reggel hétig, de kellett is a pihenés, mert elég kemény napot sikerült összehoznunk másnapra, mint az később kiderült.