A hajnali kelés eddig sosem sikerült, most sem. Kényelmes, hozott anyagból való reggeli után, begyűjtöttem a ház különböző radiátorairól a holmimat, minden megvolt. Még egy utolsó fotósorozat elküldése a wifin, levelek ellenőrzése és indulás Bilbaoba, a változatosság kedvéért esőben. A város nagyon kellemes volt, így elnézelődtük az időt, illetve vásárolni is kellett a húsvéti zárvatartások miatt, hogy legyen útravaló, illetve reggeli másnapra. Ez olyan jól sikerült, hogy 14 órakor hagytuk el a várost, és akkor már tudtuk, hogy Bilbaoig elérni nincs sok esélyünk. Gernika szélén megláttuk a zuhogó esőben a sártengert, ami az út lett volna, és úgy döntöttünk, hogy bármit, csak ezt nem. Elővettük a GPS-t és annak útmutatásai alapján elindultunk aszfalton. Egy helyi pár figyelmeztetett, hogy ez nagy kerülő, de bármi jobb volt a szögesdróton való függeszkedésnél és a lábszárközépig sárban dagonyánál. Egy meredek szerpentinen kerültük meg a hegyet, ömlött rendesen az eső, de alig volt forgalom. Órák óta mentünk a szűnni nem akaró esőben, amikor egy bárt kellett találni, hogy ehessünk kicsit, zuhogó esőben nem lehet csak úgy az út szélén letelepedni és eszegetni. Egy tea és kávé mellett faltuk be a madárlátta saját kaját. Mindenhol jó fejek, békén hagyják a vándort, nem piszkálják a saját kajáért, a zarándokok mindig csóróskodnak, tudják mindenhol, ez hozzá is tartozik az úthoz, senki nem méltatlankodik, sőt mindig mondják is a helyiek, hogy hol van olcsó zarándokszállás és olcsó zarándok menü az adott helyen. A fiatal tulajdonos még egy apró utat is megmutat, amin visszatérhetünk a jelzett útra, hátha már nem olyan sáros. Ezt kihasználva hamarosan megint a sárga nyilakat követtük. Nem voltak települések, csak tanyák szép házakkal, sőt óriási villákkal. Az egyiknél ki volt rakva a kerítés kövére kívülről egy dobozos Cola, mi úgy gondoltuk a vándoroknak jutalmul ebben a borzalmas időben. Minden esetre megittuk és jól esett. Rendesek voltak, tudták, hogy nem egészséges a light Cola és ezért az eredeti cukrosat készítették oda. Végre elállt az eső, lassan megszáradt rajtunk a ruha és haladtunk tovább hol a jelzett úton, ha nem volt túl sáros, hol a másik, GPS-be töltött variáción, ami a legtöbbször aszfaltot jelentett. A GPS nélkül esélyünk sem lett volna így tájékozódni az erdőben és tanyák között, mert autó is alig jött órákig, hogy kérdezni lehetett volna, küzdenünk kellett volna a sárban folyamatosan.  Aztán az eső újra eleredt, sőt egészen komolyan zuhogott is, mígnem egyszer csak jégesőre váltott. Nagyon keményen kopogott a fejünkön, majd hirtelen elállt. Pár perc alatt is annyi jég esett, hogy az autók szélvédőjén és a kukák tetején megmaradt kb. 1 cm vastagon. Egy aszfaltos részen éppen nem esett, a zsákokon lógva hagytuk a poncsókat száradni, meg úgysem volt értelme elrakni, mert 10 percenként kezdett rá és állt el. Egyszer csak lassított mellettünk egy Mercedes és vadul magyarázott a sofőr, és a letekert ablakon az egyik poncsót mutogatta. A szél lekapta a hátul gyalogló poncsóját, amit így nem vettünk észre. Ezek felszedték az útról és elindultak megkeresni, hogy kié lehet, sejtették, hogy nagyon hiányozna egy zarándoknak, ha elhagyná. Átadták és jó utat kívántak, majd megfordultak az úton és elmentek, ami azt jelentette, hogy csak miattunk jöttek ebbe az irányba, hogy megtaláljanak. De hát ilyenek a helyiek, ahol tudnak mindenben segítenek a zarándokoknak. A küzdelmes nap után kora este értünk Larrabezua apró városkájába, ami szinte ugyanúgy néz ki, mint alapításakor a XIV. században. Egy valami azért nagyon modern volt, mégpedig az akadálymentesítés. A főtérre egy széles, meredek emelkedő vezetett fel, amit hosszú lapos kényelmes lépcsőkkel láttak el, de hogy tolókocsival és babakocsival is jól lehessen használni, ezért cikkcakkban egy lejtős feljáró töri meg a lépcsősort, amitől szinte egy műalkotásnak tűnik az egész. Nemhogy erőltetett lenne, hanem inkább kifejezetten szép. És persze a széles tér két szélén rozsdamentes korlát azoknak, akiknek pedig arra van szükségük, szolidan megbújva, nem zavarva meg a térélményt, mégis ott vannak. Érdemes lenne tanulni ebből. Innen már kevesebb, mint 2 km volt Lezama, ahol lepattantunk a GPS-be táplált, legfrissebb információink szerint működő albergue ajtajáról. A helyiek azonnal elmondták, hogy egy sincs jelenleg a városban, a régi bezárt és az új majd csak júniusban nyit. Nekünk korábban kellett szállás, így kaptunk egy 3 km-re lévő 2 csillagos szálloda címet, mint egyetlen jelenlegi szállásmegoldást a közelben, ahova még el kellett gyalogolni. Már sötétedett mire odaértünk, Bilbaoig még két hegyet meg kellett volna mászni, így az szóba sem jöhetett. 56 euró volt két főre a két ágyas, nagyon kellemes szoba végre fűtéssel. A tulajdonos még vacsorát is rendelt nekünk házhozszállítással, mivel a közelben semmi sem volt, illetve egy hajszárítót is adott, így végre hajat tudtam mosni. Jó volt egy hét után tiszta hajjal, tiszta ágyneműben aludni. A tv-ben láttuk, hogy az egész országban télies tavasz van, Madrid környékén több mint 20 cm hó esett és üzemelnek a sípályák. Északon a szokatlanul sok eső és viharos szél okozott rengeteg balesetet és kárt, erről már mi is tudtunk volna mesélni, nem csak a híradóban láttuk.