Április 5. Deba-Bolibar 36 km, 1271 m szint
Reggel 7-kor meg sötét volt amikor ébredtünk. A szoba óriási ablakán patakokban folyt le a víz, a holmik, amiket kiraktunk száradni, vizesebbek voltak, mint este. Összecihelődtünk és elindultunk le a lifteken a városba, mert az út a túloldalon indult tovább fel a másik hegyre. Első nap, hogy két hátizsákkal üzemszerűen vágtunk neki a napi etapnak. Ez nem kis különbség az előző napokhoz képest. Amikor első nap a hátamra kaptam az akkor 12 kg-os zsákot, úgy ereztem magam, mint Obelix az Asterix és Obelix című rajzfilmből, aki a menhirjét cipeli a hatan. A testsulyom 20%-a hirtelen a hátamon termett, mintha ennyit híztam volna egyik napról a másikra, komolyan befolyásolva a pulzusomat, járásomat, egyensúlyomat, ami nem kis megterhelés volt a szervezetnek, meg kellett szokni. Ezért fontolja meg mindenki, hogy normál testsúllyal éljen, számomra komoly élmény a +12 kg hatása a szervezetemre. A megkerült zsáknak volt előnye is, mert azon volt a két pár nordic walking botunk is, így ma végre botokkal tudtunk menni. Nagyon komoly segítséget jelentettek a nordic walking botok a lábainknak, komolyan érezhető volt az előző két naphoz képest a különbség. A másik hatás, hogy a helyes nordic walking technikához tartozó testtartás is nagyon megkönnyítette a hátizsákok cipelését. Mivel ma megint elég sok szintet kellett menni, életmentőek voltak a botok. Alig vágtunk neki a hegynek, elkezdett esni, majd egyre jobban esett. Előkerültek a poncsók, kamásnik. A technikai felszereléseink ugyanakkor a zsákok és ruházat mélyére kerültek biztonságba, így járt a GPS is, melyet a biztonság kedveéert hoztunk magunkkal. Csak a Camino útra vettünk az Áldás utcai World Gate szaküzletben egy Garmin Etrex 20-at, mert ennél a szerkezetnél a nagy tudás kis súllyal párosul. Aszódi Zoli, az üzlet tulajdonosa úgy adta át a készüléket, hogy a teljes útvonalunk szakaszokra bontott trek-je és az úton lévő szálláshelyek mind rá voltak töltve a GPS-re. Ezen tudást felhasználva szerettünk volna egy kis bárban reggelizni, amit az eső megzavart, mert fejleszegve követtük az esőben a sárga nyilat, és nem néztük a GPS-t. A gépre az eredeti út volt rátöltve, az úton levő jelek viszont sokszor az alternatív utakat jelölik, így nagy ívben elkerültük a száraz reggeli lehetőséget. Egyre mélyebben mentünk be az erdőbe, az eső pedig egyre csak esett. Hogy az élet meg ennyire se legyen könnyű, erdészeti munkák közepébe csöppentünk, amit a Hármashatár-hegyen velünk nordicozók tudnak mit jelent. A már amúgy is sárosra ázott erdei utat teljesen felszántottak az óriási traktorkerekek, alig lehetett haladni tőlük az erdőben. Nem voltak szép gondolataink a munkások családtagjait illetően, küzdöttünk az emelkedővel, az esővel, a sárral és a nehéz zsákokkal. Amikor mar nagyon éhesek voltunk, akkor egy kicsit halkuló esőben az erdő közepén állva ettünk pár falatot a magunkkal hozott sajtból, sonkából és puffasztott rizses hungarocell szeletből, majd indultunk tovább az esőben. A tájból csak korlátozottan láttunk, mert óriási pára ereszkedett az amúgy teljesen alpesi kinézetű tájra, ha nem lettek volna az elszórt mediterrán házak, akar Ausztriában is lehettünk volna. így értük el Markina Xemeint, ahol egy rövid kávézós-teázós szünetet tartottunk az amúgy teljes húsvéti álomban szendergő varosban, mielőtt tovább indultunk Bolibarba. A biztonság kedvéért felhívtuk a szálláshelyet, volt szabad ágyuk, így mondtuk nekik, hogy 2 óra múlva ott vagyunk, de ok mondtak, hogy jó lesz az 3 órának is. Igazuk lett. Először térdig kellett gazolni néhány lápos réten keresztül, majd igen szép emelkedőn kellett felmásznunk Bolibarba, ami egy nagyon szép hely amúgy. A szállásunk a településen kívül, egy gyönyörű régi kolostorban volt. Egy csöpp kis szobában 5 emeletes ágy és egy étkezőasztal volt, ez volt minden berendezés. Fűtés nem volt, de alattunk volt a kazánház, így elég jó klíma volt, plusz extra takarok is voltak. A papoktól a szállás mellé adomány fejében (ami illendően legalább 5 euró/fő) egy tál levest is kaptunk, amiből ne nem tudtam enni, mert jó sok tészta volt benne, de nekem külön egy tányér salátát hoztak. Nagyon jó volt, de 36 km után és egy másik 36 km előtt kicsit kevés, így a közeli fogadóban kiegészítést kerestünk. Az egyik pincér beszelt kicsit angolul, így könnyebb volt a gluténmentes vacsora megbeszélése, és nagyon finom 3 fogasos menüt kaptunk 10 euróért, a desszertet pedig személyesen választhattam ki a konyha hűtőjéből, hogy biztosan meg legyek elégedve. A meg mindig csöpögő esőben teli pocakkal mentünk vissza a szállásra, kiteregettük átázott ruháinkat a gázolaj szagú kazánházban az otthonról magunkkal vitt szárító kötélre, és aludtunk el ájultan francia, nemet és lengyel társaságban.
|