Április 4. Orio-Deba 36 km, 16760 m szintemelkedés

A Lufthansa telefonja volt az első élményünk reggel. Ismét egy címet szerettek volna kapni tolunk, ahova a hátizsákot szállíthatják, de mi csak azt tudtuk megismételni, amit mar előző reggel is, hogy 16 óra előtt nem tudunk mit mondani, és miért játsszák ezt a játékot velünk, ok vannak otthon, ok hibáztak, tehát nekik kéne törniük magukat a megoldással és nem nekünk feladni a leckét. A harmadik napnak kezdtünk neki egy hiányzó hátizsákkal váltó- és esőruha, gyógyszer, kötszer és minden tisztálkodószer nélkül. Én azt ajánlottam nekik, hogy egy útba eső nagyobb város rendőrségére adják le a zsákot, mert az garantáltan 24 órában nyitva van és nem lopjak el a zsákot. Megijedtek ettől az ötlettől, de nem voltak hajlandók odavinni a zsákot. Kertek, hogy hívjuk őket 16 óra ami ötlettől meg én nem voltam elájulva tekintve, hogy előző nap sem vette fel senki 3 órán keresztül a telefont, tehát ez sem tűnt jó megoldásnak. Az egészből a talpraesett két háziasszonynak lett elege, akik felhívták a repteret, és elintézték, hogy a zsákot Deba-ba, a következő célunkhoz vigyek a helyi turisztikai információs irodába, ami 20óráig nyitva van, és így biztosan hozzájutunk. Ezzel a reménnyel vágtunk neki az útnak. A nap sütött, az út magasan a tenger fölött vezetett remek kilátást biztosítva. Először Zarauz-ba érkeztünk, az egymillió forintos bringák városába. Feltűnően sokan bringáztak, ráadásul feltűnően jó és drága bringákkal és ruhában. Zarauz belvárosa nagyon hangulatos és szép, kicsit nézelődtünk, majd egy közértben helyi sajtból, sonkából és nemi olajbogyóból álló reggelivel láttuk el magunkat, amit egy helyi parkban költöttünk el a napon. A hely olyan kellemes volt, hogy már majdnem 13 óra volt mire elhagytuk a várost, pedig még csak 6 km-t tettünk meg az aznapra tervezett 36-ból. Utunk közvetlen a tengerparton egy gyönyörű sétányon vezetett. Zarauz és Guetaria között jó 4 km sétányt alakítottak ki közvetlen a parton térkőből kirakva és végig rozsdamentes korláttal ellátva, ami korlát 1,5 méteres darabonként jó 100.000 Ft-ba kerülhetett. Ha ez még nem lett volna elég a parti hullámtörő óriási szabályos kocka alakú gránittömbökből volt kirakva, ami szintén nem olcsó mulatság. Húsvét előtti szent hét lévén nagy élet volt a francia riviéra szerű parton a gyönyörű időben, párok, kutyások, gyerekek hada élvezte a tengert és a napsütést. Mellettünk az úton pedig döngettek a jobbnál jobb bringák az út mentén egyedül és bolyokban, az autósok pedig dudaszó és mutogatás nélkül vártak mögöttük haladva a kanyargós parti úton a lehetőségre, hogy megelőzzék őket. Az egész olyan békés és idilli volt, hogy már giccsnek tűnt. A rozsdamentes korlát Guetaria központjába vezetett minket, ahol nem tudtunk ellenállni a belváros csábításának annak ellenére sem, hogy nem álltunk túl jól időben. A középkori városmag közvetlen a parton van, ahol egy templomot is találtunk, ahova betértünk kicsit megpihenni. A nagy meglepetés bent ért minket, a templom padlója erőteljesen lejtett hátrafelé, pont mint egy multiplex moziban, csak fordítva, így hát aki hátul kapott helyett, az biztosan semmit nem látott az oltárból és az előtte zajló eseményekből. De hát mit lehetett tenni annak idején, ha a szikla pont így lejtett, az oltár pedig csak kelet felé lehetett. A parton kicsit könnyítettünk öltözékünkön lecipzározva a nadrág szárát a nagy melegben. Még egy izgalmas dolog volt itt. A szinte mindenhol megszokott szelektív hulladékgyűjtés egy érdekes és nagyon kulturált módját láttam, csak rozsdamentes beömlő nyílások voltak az utcán, a gyűjtőkonténer pedig valahol a föld alatt volt elhelyezve. A módszer nem tiszta teljesen hogyan ürítik a konténereket, de a látvány nagyon korrekt. Ezt, illetve a méreg drága parti sétányt a rozsdamentes korlátjával együtt látva mar kezdi sejteni az ember miért is lehet olyan gazdasági probléma Spanyolországban, ha ilyesmire ennyi pénzt szórtak el. Innentől kezdve vége volt a kényelmes parti sétának, mert az út elindult felfelé a dombok közé szőlőtőkéktől kísérve. Kis falvak és tanyák között vezetett az út a már megszokott fel-le stílusban, izzadtunk is az emelkedőkön. Aztán egy nagyon kellemes szakasz következett tengeri kilátással magasan a víz fölött. De az nem lehet, hogy síkban menjünk hosszan, így ismét a völgybe ereszkedtünk le egy gyönyörű yachtkikötővel a háttérben. Kis pihenő a yachtklubnál, aztán már indultunk is fel a város másik felén vissza a hegyre. Bosszantó, de ez rendszeresen így történik, hogy a fáradsággal megmászott hegyről egy városka kedvéért le kell ereszkedni több száz métert csak azért, hogy a másik oldalán újra visszamásszunk az eredeti szintre a hegytetőre és folytassuk utunkat. Egyre csak követtük a sárga nyilakat dombra fel és onnan le, mígnem egyszer csak egy táblát nem láttunk, hogy Deba 6 km és 2,5 óra. El nem bírtuk képzelni miért kéne 2,5 óra 6 km megtételéhez, sehol akkora hegy, ami ilyen magas vagy meredek lett volna, így hát boldogan folytattuk, hogy mindjárt megérkezünk. Egy goromba emelkedőt megmászva meg is érkeztünk Iciarba, ami pont 6 km-re volt a táblától, de Iciar volt és nem Deba, ami még további közel 6 km volt egy újabb tábla szerint. Biztos sokan ismerik az érzést, amikor a vélt célban közlik az emberrel, hogy ez még nem a cél. Nagy levegővel, erőt összeszedve indultunk tovább értve már, hogy miért 2,5 óra az út. Újabb domb megmászása után egy nem túl térdkímélő lejtő végén végül megérkeztünk Debaba, ami egy kis folyó torkolatban fekszik a tengerparton. Nemcsak az oda vezető út, de maga a város is nagyon meredek hegyoldalban fekszik. Olyannyira, hogy egy tíz emelet magas épület bejárata az egyik utcából nyílik, a felette levő következő utca pedig már a 30 m magas épület tetejével van egy szintben. Bár szívünk szerint a szállást kerestük volna meg először, mégis a belvárosba gurultunk le, hogy a hátizsákot megszerezzük. Az állítólag 20 óráig nyitva tartó turista információs központ ajtajáról 18.30-kor lepattantunk igen csúnyákat gondolva a Lufthansaról. De aztán a szállást kezdtük keresni, hátha ott tudnak valamit róla. Az elcsigázott vándor nagy szerencséjére a helyiek 2 liftet is építettek a városba, mert nekik sem volt kedvük az igen meredek utcákat megmászni, így a két liftet használva jutottunk fel a nyüzsgő belvárosból a fentebbi utcákba, ahol az albergue, vagyis a zarándok szállás volt. Itt sem tűnt valószínűnek, hogy a csöpp kis város költségvetéséből készült volna a két panorámalift, valószínűbbnek tűnt, hogy valamilyen uniós pénzt sikerült pompásan elkölteni rá. Egy óriási, régóta használaton kívüli iskola épület két termében voltak az emeletes ágyak, nem a legbarátságosabb szállások egyike volt ez. Nagyon hideg és büdos volt, de hát ez volt, finnyáskodni nem illik. Viszont a zsákról tudtak, a városban volt, csak lent a központban egy kocsmában, mert az információs irodásoknak volt annyi eszük és együtt érző képességük, hogy mielőtt 14.30-kor bezártak volna, leadták a zsákot a szomszédos kocsmában. Onnan kellett elhozni, majd a rendőrségen bejelentkezni, megkapni az aznapi pecsétet az igazolványunkba, és újabb liftezéssel visszatérni a szállásra. Gyors fürdés, hogy az élet átfagyott tagjainkba visszatérjen, és még vacsora után kellett nézni a belvárosban. 22 óra táján sikerül visszaérni, meg jó hogy voltak a liftek, mert már a belünk lógott volna ki a 36 km és 1100 m szint után a várost is még háromszor megmászni. Nagyon hideg volt a szobában, de volt pokróc, így azért kellemesen lehetett aludni a kemény nap után.